ÚJ VESZEKEDÉS, RÉGI KONFLIKTUS
– Szívem, szeretnélek századszor is megkérni, hogy amikor fogkrémet nyomsz magadnak, légy szíves ne a tubus közepét, hanem a végét nyomd meg, és akkor nem fog úgy kinézni ez a fürdőszoba, mint ha egy elefánt járt volna itt!
– Jó, majd úgy csinálom.
– De hiába kértelek meg kismilliószor eddig is, mégsem csinálod úgy. Miért nem lehet erre figyelni?! Mégis mire lenne szükség, hogy legalább egyszer figyelembe vedd, amit kérek?
– Az például tök sokat segítene, ha nem zaklatnál minden apró jelentéktelen dologgal… Hagyjál már békén és ne veszekedj velem csak legalább egy pár percig, légy szíves!
– Jelentéktelen dologgal?! Hiszen úgy élsz, mint egy disznó, hiába rakok folyamatosan rendet és csinálok mindent egyedül ebben a lakásban, hazajössz, és öt perc után egy disznóóllá változtatsz mindent magad körül!
A férj a mondat közepén megfordul, elvonul a nappaliba, leül a gép elé, cikkeket kezd olvasni.
A feleség hitetlenkedve, duhogó léptekkel utána megy és folytatja férje elszámoltatását:
– Mégis hova mész? Hallod egyáltalán, amit mondok? Hogy lehetsz ekkora bunkó?
– Majd ha tudunk civilizáltan kommunikálni, akkor beszéljünk. Ez a vita parttalan.
Hogyan jutott a veszekedés idáig?
Miről szól a fenti jelenet valójában? Remélem, az fel sem merül senkiben, hogy a téma itt valóban a fogkrémes tubus helyes kezelése volna. 😊 A fenti, változatos formákban visszatérő párbeszéd egy felszínen megjelenő lángcsóva (nevezhetjük tünetnek), amit ezen a síkon lecsillapítani már nagyon nehéz.
Mindkét fél saját elárasztó érzéseinek és partnere reakciójának szorítójába került, ahonnan úgy kijutni, hogy a kapcsolat ne érjen véget, lehetetlen feladatnak tűnhet. Mit tehetünk ilyen helyzetben? Egy megoldatlan veszekedés után a tehetetlen düh, a meg nem értettség, és a másik esetleges elvesztésének szóló kétségbeesés érzéseivel küzdve sokunkban felmerülhet a kérdés, hogy jutottunk idáig?
Kapcsolati elsősegély
Ahhoz, hogy a veszekedést detektáljuk, először oltsuk el a tüzet, aztuán vizsgáljuk meg, mi okozta az üzemzavart. A tűzoltás (szakszóval deeszkaláció) technikái lehetnek nagyon egyszerű kommunikációs szabályok, amiket egy párterápiás ülésen mindenképp, de otthoni környezetben is érdemes betartanunk. Ilyen például, hogy a másik támadása és kritizálása helyett magunkról, és főként a helyzet kiváltotta érzéseinkről beszélünk.
Sok pár szeretné a terápiás helyiséget tárgyalóteremmé alakítani, és bizonyítékaikat a bíró szerepébe helyezett terapeuta elé tárva megnyerni a “pert” vagyis a veszekedést.
Objektíven, érvekkel alátámasztva lefuttatni egy bizonyítási eljárást, hogy miért nekem van igazam azonban hasztalan és kontraproduktív, ugyanis az érzelmek hiánya, a hideg racionalitás a vágyott megértés, belátás helyett rendre ellenállást, dühöt vált ki a másik félből csakúgy, ahogyan az agresszív támadás természetes módon menekülést, távolodást vált ki a legtöbb emberből.
Az alternatív út felfedezése
Dönthetek úgy egy kritikus helyzetben mielőtt reagálnék, hogy megfigyelem magam, megfogalmazom az érzéseim, és ezt a kitárulkozás kockázatát vállalva a partnerem elé tárom.
Fontos, hogy valóban a saját érzéseinkről szóljunk, semmiképp se gondolatokat, értelmezéseket, minősítéseket fogalmazzunk meg a másik viselkedésével kapcsolatban. Érdemes megfejteni, pontosan mi az a mozzanat az adott szituációban, ami kiváltotta belőlem ezt a heves érzést, ami a veszekedést okoza?
A fogkrémes tubus történetébe két ponton is be lehet avatkozni, hogy konstruktív mederbe tereljük az eseményeket.
Fókuszáljunk most a második pontra, amikor felesége kritikájának hatására a férj a netezésbe menekül. A nő ekkor megfigyelheti, hogy mikor férje faképnél hagyja, ő égtelen haragra gerjed, és a düh átjárja a testét.
Mi történik itt, mi dühíti ennyire, hogy alig képes kontrollálni az érzéseit? Talán az a mozzanat, ahogy férje, mielőtt hátat fordít, egy pillanatra keresztülnéz rajta tudomást sem véve róla. Talán ez a tekintet felidéz benne számos régi fájdalmas emléket, amikor más számára fontos emberek néztek rajta keresztül, majd hagyták magára végleg.
Ahogy a nő elmélyed az élményben, észreveszi, hogy valójában retteg, nehogy ismét elveszítsen valakit, akit szeret.
Ebben az alternatív történetben a nő odalép a gép előtt gubbasztó férjéhez és azt mondja neki: “Nagyon feldühít, amikor nem veszel rólam tudomást, mert félek, hogy elveszítelek. Nem akarlak elveszíteni, azt akarom, hogy olyan fontos legyek neked, mint te nekem!” A férjet megdöbbenti felesége vallomása, nagyon régen találkozott ezzel a bátor és gyengéd oldalával. Szeretné megnyugtatni és biztosítani róla, hogy minden nehézség mellett is számíthat rá.
Félelem, düh és passzivtiás
A düh sokszor egy másodlagos érzelem, ami a sokkal kínzóbb félelem érzésére adott természetes reakció, ahogyan az “üss vagy fuss” elemi ösztönünk ezt determinálja.
A harag és a félelem, bár nagyon közeli rokonok, és sokszor időben másodpercek töredéke alatt követik egymást, mégis élesen eltérő rekaciót váltanak ki partnerünkből.
De mi a helyzet, ha valaki sem félelmet, sem dühöt nem fejez ki, csupán kivonja magát a helyzetből?
Nézzük meg a fogkrémes tubus drámát a passzív férj szemszögéből is! Könnyű volna a viselkedését feleségéhez hasonlóan flegmaságként, elutasításként értelmezni. Ha valaki nekem hátat fordít, természetes, hogy elutasítva, magamra hagyva érzem magam.
A reakcióját automatikusan értelmezhetem szándékos eluasításnak, vagy egy jelnek, hogy nem vagyok számára fontos, még a hírek is fontosabbak. Hátralépve egyet mégis sokszor kiderül, hogy a visszavonuló fél valójában így küzd meg saját kínzó érzéseivel, azaz szeretné elkerülni azokat.
Képzeljük magunkat a férj bőrébe, akit sokszor kritizálnak, minden nap szembesül vele, hogy felesége elégedetlen, nem felhőtlenül boldog mellette, ő pedig eszköztelennek érzi magát, úgy érzi, kezd kudarcot vallani a házasságában. Ezek a tapasztalások kialakítják az inkonpetencia, a meg nem felelés nyomasztó élményét.
Egy férfi ha felismeri ezt, szintén döntéssel rendelkezik reakciója felett.
A fogkrémes tubus saga eseményláncolatát szakítsuk most meg azon a ponton, mikor a feleség dühben úszva jelenik meg a nappali ajtajában számonkérve elvonuló férjét.
Egy alternatív történetben a válasz így szólna a férfitől: “Úgy érzem, sosem elég jó, amit teszek. Tanácstalan vagyok, nem tudom, mit kéne csinálnom. Nem akarok mégtöbb csalódást okozni, ezért inkább nem szólok ilyenkor semmit. Nem akarom magam megint egy szerencsétlen alaknak érezni, ezért inkább visszavonulok az asztalomhoz.”
A veszekedés utáni béke
Könnyű elképzelni, hogy egy deeszkalált helyzetben, ahol feleségem dühe mögött meglátom a kétségbeesését, magányát, törékenységét, a vágyát arra, hogy mellette legyek, vagy ahol a férjem közönye mögött meglátom a próbálkozásait gátló kudarctól való félelmét, máshogy fogom magam érezni, és máshogy fordulok majd felé.
A partnerem üldözés vagy menekülés helyett együttérzést lesz képes kiváltani belőlem, és talán a fogkrémes tubus horpadása sem jelenti majd számomra az elhagyatás veszélyét többé.